XVIII.sz-i dallamok

Somogyi citeramuzsika

Ady Endre

Ady Endre: Nekünk Mohács kell

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány - népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy fél percnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Ady_Endre

Wass Albert

Wass Albert: Magyar cirkusz

Cirkuszról álmodtam az éjszaka.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!

Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.

Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken...!

Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:

– Én arra a vörösre fogadok!
– Enyém a zöldinges legény!
– Szorítsd, te Árpád-címeres!
– A gatyás paraszt az enyém!

S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.

Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.

A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.

Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Wass_Albert

Széki négyes

Szatmári dalok

Sinka István versei

Lázadnék értetek

A napot hoznám, a csillagot,
Csak jönnétek hát és kérdeznétek,
hogy miért jöttem, s hogy ki vagyok?
Csak jönnétek hát, mikor a hold süt,
jönnétek, mikor zeng a rét:
úgy állnék elétek magambízón,
mint az, akinek Isten
tűzzel áldja két kezét.

Íme a hazám

Ez az ország Magyarország:
itt a jókat szembe köpik.
Ez az ország az én hazám,
itt az álom összetörik.
Ha könny nem hullna e földre,
a szív is mind összetörne.

Ha majd a vár
miértünk áll,
s nekünk szól a rigó Budán,
majd hogyha a svábhercegek
sírnak egy tál leves után:
nekik is jut szeges borsó,
s egyszer korai koporsó.

Fohász

Kihoztál bennünket Uram, Ázsiából,
s százszor azóta az ellenség szájából.
Adtál itt e tájon eddig ezer évet -
igaz, hogy másoknak kaszáltuk a rétet.
Igaz, hogy idegen ispánokat adtál,
s volt, hogy közel jöttél,
s volt, hogy eltávoztál.
Míveltük e földet ekével, ásóval,
s hintettük vérünkkel, szép bő, piros sóval.
Szép bő, piros sóból nagy virágok nőttek,
és új áldozatként hervadtak előtted.
Most, hogy igazítod végre útjainkat,
vér nélkül győzzed le hamis urainkat.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Sinka_István

Berzsenyi Dániel

Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Berzsenyi_Dániel

Felsőiregi népdalok Bartók Béla gyűjtéséből

Nagykunsági népdalok citerán

Illyés Gyula

Illyés Gyula: Haza, a magasban

Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni —
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben — ?

Mi gondom! — áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek — ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.
Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.

Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.

Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.

Így maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Illyés_Gyula

Reményik Sándor

Reményik Sándor: Mindhalálig

Most mélységekből szakad föl a szó
S nem csinált virág, nem papírhajó,
De Óceán setétjén égő gálya,
Mit röpít a szív tajtékos dagálya,
A mélybe le s a mélyből újra fel,
Ma szólni nem lehet s ma szólni kell:
Szeretlek, népem, mindhalálig.

Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan,
Némán, keményen, mint kőben arany,
Most csákány töri, bontja, fejti föl
Az érzést, amely üdvözít - és öl
S mártíromságot szenvedtet velem;
Mi ez? Szokás, nyelv vagy történelem,
E szó: Szeretlek mindhalálig?!

Száz hajszáleren szívódik belém,
És száz ösvényen felé kúszom én,
És száz formában kísért engemet,
Mint langy szellő, mint Számum-lehelet;
Alakoskodik, rejtőzik, tagad,
Míg egyszer egy órában kifakad:
Szeretlek népem mindhalálig!

Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha;
Nem így; míg jött a sors, a mostoha,
És megmutatta, hogy Te: én vagyok,
S ha Te sorvadsz el, én is elhalok,
Mint a levél, ha elszárad a fa,
Mint a gyermek, kit elhágy az anya,
Szeretlek népem mindhalálig.

Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín,
Az élet babyloni vizein.
Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson.
És ülünk egyformán a szürke parton:
Alélt lelkek egy alélt földtekén...
És ha te nem vagy, nincs e költemény:
Szeretlek népem, mindhalálig.

Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,
Sebemre ír és bánatomra dal,
Tűzhely, amelyhez térni soh'se késem.
Márvány, amelybe álmaimat vésem.
Át egen, földön, folyón, tengeren,
Rögön, hanton, koporsófedelen:
Szeretlek mindhalálig, nemzetem!

http://hu.wikipedia.org/wiki/Reményik_Sándor

Juhász Gyula

Juhász Gyula: Hungária

Hungária, te bús, te szent anya,
Dicsőséges fájdalmak asszonya,
Ki talpig gyászban állsz magányosan,
Van-e, kinek sötétebb gyásza van?

Te láttad őket, bokrétás vonat
Mint vitte halni hű fiaidat,
Dalolva mentek száz halálba mind,
És másokért pusztultak fiaid!

Minden nyomorból rész jutott neked,
S a diadal mind másnak integet,
S ma ezeréves gyászpalástodat
Vígan tiporja száz rabszolgahad.

Kikötnek, ütnek egy világ előtt,
Könnyes szemedre varrnak szemfedőt,
Házadba tör ma mind a martalóc,
És köntösödre kockát vet a móc!

Művészeted oltárán oltogat
Örök időkre fénylő lángokat,
Hungáriánk, s te fölényes, nyugodt
Gyásszal egekbe tartod homlokod!

A csillagokba emeled fejed,
Hol Isten trónol villámok felett,
Hol az igazság palotája van,
S a vértanúk várnak rád boldogan!

Hungária, te bús, te szent anyánk,
Csillagszemeddel nézz azért le ránk,
Földúlt tanyánkra, tört szívünkre nézz,
Könny a borunk, kenyerünk szenvedés!

A köntösünk nyomor, párnánk a gond,
De mégis, mégis, árva magyarok
Állunk e vak viharban, jegenyék,
S jöhet pokol minden verése még.

Ármány ölelhet, önkény ölhet itt,
Egek kárpitja repedezhetik,
Míg a szívünk ver és míg ép a kar,
Magyar marad itt mégis a magyar!

http://hu.wikipedia.org/wiki/Juhász_Gyula_(költő)

Alföldi Géza

Alföldi Géza: Csak a gyökér kitartson

 

Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,
Deszka kunyhónk előtt állott Öregapám diófája.
Ha vihar támadt, - szőlőkötözéskor, -
Dörgött az ég, csattant a villám,
Füstölt az úton a felpaskolt por,
Ahogy végigverte a dörgő esőostor,
Bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
Miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
A szél a gallyakat csomósan tépte,
Hullott a zöld dió áldott termése,
Mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta,
De győzte a vihart öregapám konok,
Törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!...
Még ma is hallom - motyogott nagyapám:
Nem lesz baj, gyerek!
Dió lehullhat,
Új tavasszal terem az ág újat,
Ág is nő a letépett helyére,
De ha a gyökér nem bírná tovább,
A diófának, kisunokám, vége.

Most is vihar, szél tépi, rázza
De állja a vihart Árpád vezér
Ezeréves, öreg diófája.
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek
Tapadnak a földre, hogy termés legyen
Az örök magyar szőlőhegyen,
Hogy élni tudjon: dió, levél, ágak ...
- Adj! Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson.
A gyökér kitartson!

http://hu.metapedia.org/wiki/Alföldi_Géza

Török és moldvai dalok

Mikor megyek hazafelé

Moldvai csángó fohász

Szkíta művészet

Alexander Horsch és a Gyöngyös zenekar

Moldvai dallam

Furulyás táncházi muzsika Moldvából

Kalotaszegi népdalok