Reményik Sándor

Reményik Sándor: Mindhalálig

Most mélységekből szakad föl a szó
S nem csinált virág, nem papírhajó,
De Óceán setétjén égő gálya,
Mit röpít a szív tajtékos dagálya,
A mélybe le s a mélyből újra fel,
Ma szólni nem lehet s ma szólni kell:
Szeretlek, népem, mindhalálig.

Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan,
Némán, keményen, mint kőben arany,
Most csákány töri, bontja, fejti föl
Az érzést, amely üdvözít - és öl
S mártíromságot szenvedtet velem;
Mi ez? Szokás, nyelv vagy történelem,
E szó: Szeretlek mindhalálig?!

Száz hajszáleren szívódik belém,
És száz ösvényen felé kúszom én,
És száz formában kísért engemet,
Mint langy szellő, mint Számum-lehelet;
Alakoskodik, rejtőzik, tagad,
Míg egyszer egy órában kifakad:
Szeretlek népem mindhalálig!

Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha;
Nem így; míg jött a sors, a mostoha,
És megmutatta, hogy Te: én vagyok,
S ha Te sorvadsz el, én is elhalok,
Mint a levél, ha elszárad a fa,
Mint a gyermek, kit elhágy az anya,
Szeretlek népem mindhalálig.

Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín,
Az élet babyloni vizein.
Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson.
És ülünk egyformán a szürke parton:
Alélt lelkek egy alélt földtekén...
És ha te nem vagy, nincs e költemény:
Szeretlek népem, mindhalálig.

Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,
Sebemre ír és bánatomra dal,
Tűzhely, amelyhez térni soh'se késem.
Márvány, amelybe álmaimat vésem.
Át egen, földön, folyón, tengeren,
Rögön, hanton, koporsófedelen:
Szeretlek mindhalálig, nemzetem!

http://hu.wikipedia.org/wiki/Reményik_Sándor